A jóléti rendszerek válsága?

(két magyar válasz) 

Napjaink jóléti rendszerekkel foglalkozó nemzetközi és hazai irodalmából tucatjával lehetne idézni azokat az állításokat, miszerint a II. világháború után az egész Nyugat-Európában kiépült jóléti államok és a szegényes, de a maguk keretei között és eszköztárával nagyvonalú, a volt szocialista országok által átalakítottan megtartott jóléti intézmények válságban vannak.

Két alapvető tényezőt szokás emlegetni e válság okaként. Az egyik az egyre élesedő világgazdasági verseny, ami a szociális biztonsági terhek jelentős csökkentését követelik meg a versenyképesség érdekében egy adott országban. A másik legfőbb ok a demográfiai folyamatok kedvezőtlen változásai: a születési ráták egyszerű népességi reprodukciós szint alá csökkenése, az átlagéletkor egyidejű, jelentős meghosszabbodása.

A két tendencia egyszerre növeli meg az idős, inaktív korosztályok létszámát és csökkenti lényegesen az aktív népesség arányát. Ez egyre elviselhetetlenebb anyagi terhet hárít a társadalomra, amit az már nem képes elviselni. Így, - ha a demográfiai trendek nem változnak - a következő 20 év során a nyugdíjkiadások megkétszereződhetnek.

Mielőtt a fenti, „válság”-ra vonatkozó állítás megalapozottságának vizsgálatába fognék, tekintsünk vissza a jóléti állam születésének körülményeire és jellemzőire.

Az intézmény gyökerei a 19. század végének bismarcki Németországára vezethetők vissza, ahol a „vaskancellár” jó érzékkel ismerte fel a szociáldemokrácia elleni harcban azt, hogy a tiltás, fenyegetés, üldözés fegyvere a visszájára fordult és ez fokozatosan a legnagyobb párttá tette a szociáldemokrata pártot. Úgy fogta ki a szelet ellenzéke vitorlájából, hogy átvette annak szociális programját és nekilátott megvalósítani: sor került 1883-ban a világ első nemzeti betegbiztosítási programjának bevezetésére, amit 1889-ben a nyugdíj és rokkantsági nyugdíjrendszer követett. Mindez nem állampolgári jogon járt, csak az ipari munkásokra – a szociáldemokraták tömegbázisára – vonatkozott. A skandináv országokban a XX. század elejére mindenütt meghonosodott a betegség és balesetbiztosítás, illetve a nyugdíj intézménye.

A jóléti állam kibontakozásának igazi korszaka azonban a nagy gazdasági világválság és a II. világháború éveivel jött el a 30-as 40-es évek nyomorúsága közepette. Magát a jóléti állam kifejezést is ekkor, 1941-ben vezette be egy angol érsek, aki a demokráciák „”welfare” elkötelezettségét állította szembe a diktatúrák „warfare”, háborús és erőszakra épülő rendszereivel. Az első átfogó jóléti törvényhozási tervet Lord William Beveridge dolgozta ki 1942-ben. Rögzítette, hogy minden állampolgár ingyenes egészségügyi ellátáshoz kell jusson, a gyermekek neveléséhez támogatást kell nyújtani a családoknak, továbbá az idősebb generációknak biztonságot teremtő nyugdíjat kell folyósítani. Ilyen előzmények után került sor Angliában 1945 és 1948 között egy átfogó jóléti törvényalkotási program végrehajtására, ami megvalósította a Beveridge-bizottság által kidolgozott terveket.

Hasonló intézmények bevezetésére került sor Belgiumban, Franciaországban, Svájcban és Németországban is. Ennek eredményeként a jóléti állam az egyéni és politikai szabadság biztosítása mellett a szociális biztonságot is állampolgári jognak minősítette. A juttatások köre egyre szélesedett: a fizetett szabadság egyre hosszabb, a munkaidő egyre rövidebb lett, az ingyenes, állampolgári jogon biztosított iskolázás, egészségügyi ellátás és nyugdíj mellett az állam átképzési költségeket nyújtott, fizetett szülési szabadságot, lakásbérletet támogatott.

Mint ismeretes a XX. század 60-as, 70-es, 80-as éveiben a volt szocialista országok hasonlóképpen jártak el, szegényesebb lehetőségeik mellett természetesen jóval puritánabb minőségben.

Ez a jóléti állam jellemzően a magas jövedelmek magas szintű megadóztatásával, így a jövedelmek újraelosztásával oldotta meg a szociális biztonsági célkitűzést és az ingyenes társadalmi juttatások, illetve a progresszív adóztatás együttes hatására jelentősen csökkent a társadalmi polarizáltság.

Mint a jóléti állam koncepció és gyakorlat kitartó támogatója a fenti, még csak vázlatosnak sem nagyon mondható történeti áttekintés után és alapján, a vészharang kongatás kapcsán néhány, feltétlenül differenciáltabb megközelítést követelő tényre szeretnék rámutatni.

Az egyik – némileg leegyszerűsített – állítás, miszerint a szociális biztonsági kiadások hátrányosan hatnak a gazdasági növekedésre és rontják a jóléti államok versenyképességét. Ezzel szemben állítható, hogy az 50-es években jóléti rendszereket bevezető nyugat-európai államok 1 főre eső nemzeti jövedelme a XX. század második felében a többszörösére nőtt, mégpedig nagyobb ütemben, mint a jóléti államot ki nem építő Amerikai Egyesült Államokban.
Ez pedig legalábbis nem támasztja alá a jóléti állam növekedést fékező hatását.

Egy másik ismert állítás, hogy a jóléti állam éppen a felhalmozás szempontjából fontos rétegeket sújtja adóztatási, esélyegyenlőségi politikájával, tovább fékezve ezzel a gazdasági növekedést.

Az esélyegyenlőség irányába mutató - a kétségkívül a jóléti állam újraelosztási politikájában napjainkban is jelenlévő - egyik elv, a jómódúaktól elvenni és támogatni a szegényeket. A kérdés vizsgálatakor azonban nem lehet szó nélkül hagyni és meg nem történtté tenni bizonyos, a jóléti állam által a XX. század vége felé bevezetett újabb újraelosztási módszereket. Ennek lényege, hogy ekkorra a jóléti állam nem csak a társadalom különböző rétegei, hanem minden egyes állampolgár életszakaszai között is újraelosztó szerepet gyakorol. Ez azt jelenti, hogy egyes jóléti intézmények működtetéséhez, finanszírozásához az állam ugyanattól a személytől von el bizonyos összeget, akinek aztán később visszajuttatja. Konkrét példával élve, az 1997-ben elfogadott magyar nyugdíjreform esetében az ún. tőkefedezeti elv, a második pillér bevezetésével egyértelművé vált, hogy amit itt az állam befizettet, azaz „elvesz” az életciklus középső szakaszában, azt egy későbbi szakaszban visszajuttatja.

A kötelező öngondoskodást, mint potenciális beavatkozást elutasítók szerint ezt a kérdést pl. magánügyként kell kezelni és rá kell bízni az emberek egyéni döntéseire. Csakhogy az egyén nem tud évtizedekre előre tervezni már csak azért sem, mert nem rendelkezik ehhez megfelelő információkkal!

Az átalakított, különféle öngondoskodási formákat bevezető jóléti állam mellett pedig következik egy közgazdasági közhely: minél szélsőségesebb a társadalmi polarizáció, minél több a szegény ember és a társadalomból kiszorultak száma, annál labilisabb, sérülékenyebb az ország közép és hosszú távú gazdasági növekedése.

Megítélésem szerint tehát, nem a jóléti állam válságáról van szó, szó van viszont a kétségtelenül jelen lévő új, megoldást követelő és egyben meg is oldható kihívásokról szinte valamennyi európai állam esetében. Az sem vitatható emellett, hogy a ma már nehezen magyarázható, „luxusgondolkodási” formákat, megoldásokat át kell alakítani.

Összegezve: a világban és így Európában is lezajlott illetve folyamatban lévő gazdasági és társadalmi változások a jóléti intézmények számos elemének újragondolását és reformját követelik meg, ami azonban nem vonhatja kétségbe az intézmények életképességét és alkalmazkodni tudását!