|
 A játékos ember (Homo ludens)
Szeret játszani?
Szeret nyerni?
Csak játszani szeret, vagy csak nyerni?
Magáért a játékért játszik, vagy a győzelem kielégítő érzéséért?
Számít a tét nagysága?
Rosszkedvű és mogorva, ha veszít, vagy fokozott boldogságérzet keríti hatalmába ha nyerő szériába kerül?
Belefolyik a játék a mindennapjaiba?
Mindannyian mások vagyunk, az előbbi kérdésekre is különbözőképpen válaszolnák.
Az sem kizárt, hogy környezetünk e témában rólunk alkotott véleménye merőben eltér a saját képünktől. Játszani márpedig nagyon jó.
„A játékot – állítja Grastyán – olyan funkcióként definiálhatjuk, amelyben az organizmus egy kívánt természetes vagy kreált cél elérése érdekében saját maga elé állít akadályokat, és ezzel az intenzív örömérzés indukciójának tetszés szerint reprodukálható feltételeit teremti meg.” .. “Minden kultúr-cselekvésnek nélkülözhetetlen eleme a játék.” “Játék közben olyan sajátos idegrendszeri állapotok keletkeznek, melyeket eddig senki nem vizsgált. Ilyen a fiziológiás eufória vagy eksztázis” – mondta az alkotóereje teljében 1988-ban Pécsett elhunyt tudós egy 1984-ben vele készült interjúban. Grastyán Endre (Őriszentpéter, 1924. febr. 25. – Pécs, 1988. jún. 17.) a magyar „játékkutatás” legelismertebb alakja idegfiziológus, egyetemi tanár volt (minket, a 90-es évek legelején Pécsett diplomázott orvosokat még oktatott). Ma is jelentősek a hippocampus működésével és a játék élettani és lélektani hátterével foglalkozó kutatásai. Emlékére előtt tisztelegve említem meg életútját.
Grastyán Endre a Pécsi Orvostudományi Egyetemen (POTE) szerzett orvosi diplomát. Kutatói pályáját Lissák Kálmán intézetében kezdte. Az 1950-es években jelentős eredményeket ért el az elektrofiziológiai és magatartás-kutatási módszerek meghonosításában és továbbfejlesztésében. Részt vett 1959-ben New York-ban a Macy-alapítvány szimpóziumán, ahol a hippocampus és a magasabb idegtevékenység címen tartott előadást. Abban az évben Los Angelesben az UCLA agykutató-intézetben dolgozott, 1964-ben az Academia Leopoldina külföldi tagjai közé választotta. 1976-ban az MTA doktori fokozatát nyerte el Orientáció és megóvás című értekezésével. 1978-tól a POTE Élettani Intézetének igazgatója és az ott működő MTA Idegélettani Tanszéki Kutatócsoport irányítója volt. Mint az Akadémia levelező tagja, ahol a játék neurobiológiája címen tartotta székfoglaló előadását. Elnöke volt az MTA Neurobiológiai Bizottságának, tagja az Acta Physiologica Hungarica című folyóirat szerkesztőbizottságának. 1963-ban akadémiai jutalommal, 1975-ben Schaffer-, 1978-ban Ranschburg-emlékéremmel tüntették ki. Grastyán professzor nyilatkozataiban mindig nagyon mértéktartó volt neurofiziológiai eredményeinek általánosításában, de a lehetséges analógiák felvázolásában sosem volt rest a tudományos játékot tovább játszani. Kutatásai bevilágítanak az ösztöneink és a késztetéseink rejtelmeinek sűrűjébe.
Hogy a művészet és tudomány játékelemeket tartalmaz, az egyszerre tűnik egyes részleteiben evidensnek, ugyanakkor abszolutizálva erőltetettnek. A játék, s annak legmagasabb szintje, a művészet minden időkben az emberi lélek megnyomorodása elleni legfontosabb eszköz volt, s jelentősége napjainkban az egyre több szabadidő birtokában tovább nő. A játék nyújtotta reprodukálható örömszerzés bizonyos „veszély” lehetőségét is rejti. A játéknarkománia azonban legfeljebb igen primitív játékoknál - szerencsejátékok - jelenthet igazán bajt, egy szenvedélyes sakkozónál már kevéssé, s a magas szintű, művészi vagy tudományos" játékoknál" egyáltalán nem. Az utóbbiaknál az „addikció” mindenkinek csak haszonnal jár.
A betegesen játékos ember
Nagy igazsága volt egyetemi tanítóinknak, amikor azt állították, hogy akkor lehetne megérteni, átérezni és a lehető legjobb módon gyógyítani egy beteget, ha mi magunk, a gyógyítani akaró orvosok is magunkon éreznénk a tüneteket, mi magunk is átesnénk a betegségeken.
A szenvedélybetegségekkel kapcsolatos eddigi írásaimban (alkohol, drogfüggőség) is sokat támaszkodtam a témákban „jártas”, majd sikeresen tünetmentessé vált (mert a szenvedélybetegségeknél gyógyulásról soha nem beszélhetünk, csakis tünetmentességről számolhatunk be) betegektől származó „szakirodalomra”. Ezt a bevált utat most is folytatom, amikor Fekete Péter írói „álnéven” megjelent Szerencsejáték életre-halálra című könyv gondolataira és a Gamblers Anonymous – Névtelen Szerencsejátékosok (G A.) tapasztalataira is többször utalok jelen cikkemben.
A meghatározás szerint a játékszenvedély ismétlődően előforduló vagy tartósan fennálló kóros viselkedés a szerencsejátékokkal kapcsolatban. A szerencsejátékos az anyagi haszon és a kényszeresség motívumát is bevonja a játékba, így válik az igazi játék elrontójává. Az angol nyelvben nem is nevezik ezt már játéknak (play), hanem fogadásra, kockáztatásra utaló játszmának (game). Miért lesz valaki betege a játéknak? Miért folytatja, ha látja, hogy mindig csak veszít? Miben reménykedik? Alpár Zsuzsa gyermekpszichológus szerint ma már közhely, hogy a nagy pénzben pókerező felnőtt koncentrált izgalma igazából nem sokban különbözik a Fekete Péter-t játszó gyermekétől, és a szenvedélyesen kaszinózó úrhölgy is pont úgy tapsikol örömében, mint a "Ki nevet a végén?" hatos kockát dobó óvodása.
A milliók reményében több millió ember száll játékba rendszeresen kis tétekkel, ők természetesen nem betegek. A gyors meggazdagodás iránti vágy és a kockáztatás szeretete általános emberi vonások, és ha ezen késztetések kiélése kontrollált, azaz mederben tartott módon, kulturáltan történik, az időnkénti játék az egyén szempontjából kellemes időtöltést és szórakoztató örömforrás.
Magyarországon a járványszerűen megjelenő játékszenvedély a kocsmai pénzbedobós automatázással indult. Azért is válhatott népbetegséggé ez az úgynevezett „gépezés”, mert a jogszabályok 1990-től megengedték, hogy a vendéglátóipari helyiségekben lehessenek nyerő automaták. A magyar játékbetegeknek nagyobb hányada „automatás”. A játékkal nincs is semmi baj egészen addig, amíg csak szórakozást jelent, de ha túllépjük a határt, akkor bizony már veszélyeket hordoz magában. A játék betegei kezdetben azért játszanak, hogy jobban érezzék magukat, egy bizonyos idő után pedig azért, hogy ne érezzék magukat rosszul.
A kóros játékszenvedély megváltoztathatja az egyének értékrendjét, mindent vagy majdnem mindent képesek alárendelni a szerencsejátéknak, akár még törvénybe ütköző cselekedeteket is elkövetnek a játékhoz szükséges pénz megszerzéséért. A kérdésben rejlő, és félreérthető utalás miatt fontos tisztázni, hogy az eddig elmondottak a kóros játékszenvedélyre utalnak, ami kifejezetten a szerencsejátékokra vonatkozik. Mivel a legtöbb esetben korlátozzák a szerencsejátékokhoz való hozzáférést, ezért ez a betegség elsősorban a felnőtteket érinti. A gyermekkorra sokkal inkább jellemző számítógépes és internetes játékokkal kapcsolatos „szenvedély” nem szerepel külön diagnosztikai kategóriaként az orvosi kézikönyvekben.
Dr. Németh Attilát a Magyar Pszichiátriai Társaság elnökét idézve: „A szerencsejáték-függő egyén gondolkodását és életvitelét teljesen kitölti a játék, illetve az ehhez szükséges pénz előteremtése. Életcéljai elvesznek, munkáját elhanyagolja, családi élete felbomlik, egzisztenciálisan csődhelyzet alakul ki, és illegális cselekedeteket követhet el (lopás, sikkasztás stb.). Ebben a helyzetben nem ritka az öngyilkossági kísérlet.”
Szintén Dr Németh Attila írására hagyatkozva sorolom fel a kóros játékszenvedély diagnosztikus kritériumait (érintett a páciens, ha legalább 5 pont igaz az alábbiak közül)
1. szerencsejátékokkal való intenzív foglalkozás (pl. korábbi, szerencsejátékokkal kapcsolatos élményeivel foglalkozik, a következő kalandot tervezgeti, vagy a szerencsejátékhoz szükséges pénz megszerzésén gondolkozik),
2. a kívánt izgalom eléréséhez egyre gyakoribb vagy nagyobb összegű tétek megjátszása,
3. a játék abbahagyásának ismételt – sikertelen – kísérletei,
4. nyugtalanság/ingerlékenység, ha nem játszhat,
5. a szerencsejáték folytatása a problémáktól vagy a depressziótól való megszabadulás módja,
6. ismételt vesztések és visszatérés a játékhoz azért, hogy veszteségeit visszanyerje (veszteség utáni vadászat),
7. hazudozás a családtagoknak vagy az orvosának a játékszenvedélybe vonódás mértékét illetően,
8. illegális cselekmények (hamisítás, csalás, lopás, sikkasztás) elkövetése azzal a céllal, hogy finanszírozza a szerencsejátékát,
9. a játék érdekében fontos munkahelyi, szociális vagy szabadidős tevékenységek feláldozása,
10. másoktól kölcsönkér, hogy a játékszenvedély okozta reménytelen anyagi helyzetén könnyítsen.
Nem véletlenül említjük a játékszenvedélyt egy kalap alatt az alkohollal és a droggal, hiszen ennek a betegségnek is a hétköznapokból való menekülés a lényege. Nagyobb problémát jelent, hogy a szenvedélybeteg nem akar megszabadulni a játéktól, mivel az élvezeti értéke mellett nincs súlyos egészségkárosító hatása. A drog, az alkohol vagy éppen a dohányzás esetében a beteg a romló egészsége miatt kap egyfajta fenyegető jelet, amelynek következményeként beindulhat valami az én-védő mechanizmusában. Ennek során dől el, hogy a pillanatnyi élvezet vágya, vagy a hosszú távú gondolkodás kerekedik-e felül. A játékszenvedélynek nincs fiziológiai következménye „csak” morális leépülés lép fel a betegnél és következményesen a családnál.
A közgondolkodás általában „az akaraterő hiányához” köti a játékbajt. Szerencsére ma már tudjuk, hogy a kóros szenvedélynek semmi köze nincs az akaraterőhöz, illetve annak hiányához. Aki egyszer szenvedélybeteg lett, az örök életére az marad. Persze, ez óriási teher, és lassan, türelmesen szükséges elmagyaráznia kórképet még magának a szenvedélybetegnek is ahhoz, hogy megértse és elfogadja. Különösen az elfogadja szón van az igen nagy hangsúly. A szenvedélybetegek megmenekülése ugyanis mindig azon a fogalmon múlik, hogy elfogadja-e a betegségét, vagy sem. Aki nem kér segítséget, az még nem akar nem játszani, az még akar játszani, még ha azt is mondja hogy nem.
Fekete Péter könyvéből idézve: “Az addiktológusok többsége ma már azt az álláspontot képviseli, hogy az egyszer már kialakult szenvedélybetegséget nem lehet olyan értelemben „meggyógyítani”, hogy az illető „kicsiben” játsszon (illetőleg „jókor” hagyja abba – ez a játékosok szótárában azt jelenti, hogy nyerésben), vagy a kémiai szereket illetően: egy függő alkoholista drogos nem fog szociálisan inni vagy „éppen hogy” csak drogozni. Bár kétségtelen: nagyon is sokáig ez minden szenvedélybeteg álma-vágya-illúziója. A „nyerésben abbahagyni” üggyel az a baj, hogy egy játékos – a dolog természetéből következően – mindig azt gondolja, hogy talán éppen most fog véget érni a vesztő széria, illetve, hogy éppen most még tovább fog tartani a nyerő széria. És a dolgot ez teszi tragikussá: egy játékbeteg sem nyerőben, sem vesztőben nem képes abbahagyni, csak akkor, ha éppen kimerülnek az anyagi lehetőségei...”
A szakirodalom szerint három összetevő szükséges ahhoz, hogy valaki függővé váljon:
1. genetikai hajlam;
2. a környezeti hatások (más szóval szociokulturális hatások) kedvezőtlen megléte: ide tartozik elsősorban és mindenek felett a család, de tágabb értelemben az adott társadalomban uralkodó értékek, hiedelmek, minták is,
3. a szer (játékszenvedély esetében a játékgép vagy a kaszinó) elérhetősége.
A beteges rabságából szabadulni vágyó játékos ember
A (BNO) 10. változata és az Amerikai Pszichiátriai Társaság diagnosztikai útmutatója, a DSM-III-R, a kóros játékszenvedélyt egyaránt az impulzus-kontrollzavarok körébe sorolja. Ez a hagyományon és megegyezésen alapuló besorolás nem hivatkozhat sem a másféle impulzus-kontroll zavarokkal való tüneti hasonlóságokra, sem pedig fontos közös jellemzőkre. A kóros játékszenvedély (patológiás gambling) kezelésével foglalkozó szakemberek, tekintettel arra, hogy betegség terápiájában az Alcoholics Anonymous felépülési programját mintázó inspiráló önsegítő csoportok, illetve csoportterápia a leghatékonyabb, a patológiás gamblinget az addikciók körébe sorolják. A Gamblers Anonymous – Névtelen Szerencsejátékosok (GA) felfogása szerint a patológiás gambling elsősorban érzelmi probléma. A szerencsejátékos jellegzetes vonásai közé tartozik a valósággal való szembenézés képtelensége, a realitás elől a játék álomvilágába történő menekülés, az érzelmi biztonság hiánya (jószerivel csak játék közben jó a közérzete), s a felelőtlen, éretlen, nagyobb erőfeszítéseket nem vállaló viselkedés.
A játékszenvedély terápiájában a lényeg az, hogy hogyan lehet abbahagyni, illetve nem újrakezdeni, vagyis megtanulni kialakítani egy játékmentes életstílust, mert a játékbetegség lelki eredetű probléma, és nincs az a kémiai csodaszer, ami elmulaszthatná. A megváltozott identitásállapot (önkép) rendszeres, zavartalan elérését főképpen a tagadás én-védő mechanizmusa biztosítja. A tagadás egy olyan pszichológiai elhárító mechanizmus, amelyet az jellemez, hogy a páciens a tények és bizonyítékok ellenére sem hiszi el, vagy cáfolja azt, hogy problémái vannak. A megértő, ám sem a kontrollt, sem a felelősséget átvenni nem akaró hozzáállás az, amelyet manapság a szakemberek is ajánlanak a hozzátartozók számára. A legfontosabb alapvetése egy modern terápiának, hogy egy játékos azért játszik, mert ez a betegsége. Itt elsődlegesen nem egy drog hat, hanem az illető személyiségében történik változás. Az egyén hozzászokik a játékhoz, számára az egy izgalmat, ingert jelent, és a későbbiekben már képtelen erről lemondani. Ugyanúgy, mint az evés, a játék is válhat szenvedéllyé, feszültségoldó mechanizmussá. Természetesen a játékszenvedélyben szenvedő betegek gyógyítása is teljesen hasonló elvek alapján működik, mint más szenvedélybetegeké. Fő a „sorsközösség” támogató, ösztönző szerepe.
Dr. Fábián Zsolt pszichiáter szerint a kóros játékszenvedély gyógyítása gyakran éppen olyan nehéz, mint az alkoholbetegségé. Fontos felderíteni, hogy van-e a háttérben meghúzódó kiváltó illetve fenntartó tényező (különböző pszichiátriai zavarok, melyek közül leggyakoribb a depresszió, ezen kívül családi konfliktusok, élethelyzet stb.), melyeket kezelni kell. El kell érni, hogy a beteg belássa szenvedélyének irracionalitását, és ki tudjon lépni abból az ördögi körből, amit a késztetés, a játék, a bűntudat, a megromlott önértékelés tart fenn. A játékra való késztetés kontrollálására jól beváltak a magatartásterápiás módszerek. Fontos a motiváció fenntartása, az értelmes életprogram lehetőség szerinti kialakítása, a család bevonása, és nagyon hatékonyak az önsegítő körök is.
A Gamblers Anonymous (G A.) – Névtelen Szerencsejátékosok története 1957. október 13-án (pénteken –szerencsenap(!?)) kezdődött, mert ekkor volt az első ilyen jellegű gyűlés. Két szerencsejátékos találkozott, és hajnalig beszélgettek a problémáikról: így alakult meg a G. A. Los Angelesben. Minden névtelen, 12 lépéses program közös őse az A.A., azaz az Anonymous Alcoholics volt, amely 1935-ben jött létre. Hihetetlen sikertörténete (manapság több millió kijózanodott alkoholista tagja van) nyomán jöttek létre a más szenvedélybetegeket (drog, játék, stb.) tömörítő csoportok, programok. Lényegében ma is az A.A. a legelterjedtebb ilyen jellegű szervezet, de jelentősnek mondható az alkoholisták családtagjait tömörítő (Magyarországon is vannak ilyenek), valamint a Norcoticus Anonymous (Névtelen Drogosok vagy más néven Névtelen Anyagosok) önsegítő csoportok tevékenysége, és már elmondható, hogy több száz csoportja van a G. A.-nak is, bár a G. A. Közép-Európában kevéssé elterjedt, inkább Észak-Amerikában, Nagy-Britanniában és Ausztráliában található jelentős számú G. A.-csoport. A csoportok száma azért meghatározó, mert ezek az önsegítő szervezetek területi elterjedtségét jelzik. A csoportokban nem vezetnek nyilvántartást a tagokról, nem szereznek élelmet, szállást, ruhát, munkahelyet, pénzt. A G. A. nem foglalkozik diagnózisok felállításával, nem foglal állást orvosi kérdésekben, nem tud elrendezni családi problémákat, nem bocsátkozik kórjóslatokba, nem társul semmilyen más szervezettel.
A G. A. saját meghatározása szerint a Névtelen Szerencsejátékosok, olyan férfiak és nők közössége, akik megosztják egymással tapasztalataikat, erejüket, és azon reményüket, hogy segíthetnek másoknak is felépülni a játékbetegségből. A közösséghez tartozásnak egyetlen feltétele a vágy a szerencsejátékok űzésének az abbahagyására. A G. A.-tagság nem jár semmiféle díjjal. A G. A. tagoknak elsődleges célja tartózkodni a szerencsejátéktól, és más szerencsejáték-betegeknek is segítséget nyújtani ebben.
A G.A csoportok megerősítik tagjaikban az önmagukkal való szembenézést: “A legtöbben vonakodtunk elismerni, hogy a szerencsejáték valóban problémát jelent a számunkra. Senki sem gondol szívesen arra, hogy különbözik a környezetében lévő más emberektől. Így nem csoda, hogy játékos-pályafutásunkat meghatározta az a számtalan próbálkozás, amikor úgy akartunk játszani, mint a többi ember.
Minden megrögzött szerencsejátékos legnagyobb álma, hogy valamikor, valahogyan majd kontrollálni tudja a játékát. Ennek az illúziónak a fenntartása számunkra romboló hatású. Sokakat eljuttat a börtön, az őrület vagy a halál kapujába.
Mi megtanultuk teljességgel és a legmélyebb bensőnkben elfogadni, hogy kényszeres (szenvedélyes) szerencsejátékosok vagyunk. Ez az első lépése a felépülésünknek. A játékkal kapcsolatban szertefoszlott az az ábránd, hogy olyanok vagyunk, vagy olyanná tudunk válni, mint a többi ember.
Elveszítettük a játékunk feletti kontroll képességét. Mi tudjuk, hogy nincs az a szerencsejáték-függő, aki valaha is visszanyerheti az uralmat a játéka felett.
Mindannyiunknak voltak időszakaink, amikor úgy éreztük, hogy egy időre – rendszerint csak néhány lélegzetvételnyire – ismét „normálisan” tudjuk befolyásolni a játékot, de ezt követően ismét visszazuhantunk, amit azután a sajnálatos és elviselhetetlen elkeseredés követett. Mi úgy érezzük, az a meggyőződésünk, hogy az olyan játékosok, mint mi vagyunk, egy progresszív betegségben szenvednek, amely az idő múlásával egyre rosszabbodik, és soha nem javul.”
A Névtelen Szerencsejátékosok (G. A.) 12 hagyománya:
1. Közös boldogulásunk mindennél előbbrevaló: egyéni felépülésünk a G. A. egységétől függ.
2. Megbízott vezetőink szolgálnak bennünket – nem uralkodnak rajtunk.
3. A G.A.-tagság egyetlen feltétele a szerencsejáték abbahagyásának a vágya.
4. Minden csoport önálló, kivéve azokat az ügyeket, melyek más csoportokat vagy a G. A. egészét érintik.
5. Minden csoportnak elsődleges célja az, hogy eljuttassa üzenetét a még szenvedő játékosokhoz.
6. A G.A.-csoport soha nem támogathat semmilyen kapcsolódó intézményt vagy vállalkozást, és a G. A. nevet nem engedheti át használatra, nehogy pénz, vagyon és presztízs eltérítsen bennünket elsődleges célunktól.
7. Minden G.A.-csoport legyen önfenntartó, hárítsa el a külső adakozásokat.
8. A G. A. maradjon mindig nem hivatásos, bár szolgálati központjaik alkalmazhatnak szakdolgozókat.
9. A G. A. soha ne szerveződjék, bár alakíthat szolgálati választmányokat vagy bizottságokat. Ezek közvetlenül felelnek azoknak, akiket szolgálnak.
10. A G. A. nem formál véleményt kívülálló ügyekben, ezért a G. A. sohasem vonható be nyilvános vitába.
11. A nagy nyilvánossággal való kapcsolatunk nem a hírverésen, hanem a személyes vonzáson alapul. Személyes névtelenségünket meg kell őriznünk, különösen a film, sajtó, rádió és TV szférájában.
12. Minden hagyományunk lelki alapja a névtelenség, amely folytonosan emlékeztet bennünket arra, hogy az elvek előbbrevalók, mint az egyes személyek.
A G.A. csoportok címei és az összejövetelek időpontjai megtalálhatóak a www.gamblersanonymous.hu weblapon
Dr. Cöndör Ingrid
IRODALOM:
A kóros játékszenvedély Dr. Németh Attila A Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke
Grastyán Endre: A jövő drogja. Beszélgetések a játékról. In: B. Lakatos Margit (szerk.): Játékpszichológia. Olvasókönyv óvodapedagógus hallgatóknak. ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kar. Budapest, 2001. 33-37. old.
Wallon, H.: A játék.
Bettelheim, B.: A játék, mint problémamegoldás.
Demetrovics Zsolt : Az addiktológia alapjai
Dr Takách Gábor Pozitív szenvedélyek (ADDICTUS)
G.A. Kézikönyv
Fekete Péter: Szerencsejáték életre-halálra
|
