|
 Múlt héten az Angol Pszichiátriai Királyi Társaság (British Royal College of Psychiatrists) jelentést tett közzé, amelyben rávilágított arra, hogy az Egyesült Királyságban elégtelen az önveszélyesek ellátása.
Az „Önbántalom, öngyilkosság, rizikó: segítség az önveszélyes pácienseknek” jelentés leírja az ellátás széles skáláját, és azt, hogy hiányos a nemzeti egészségügyi hálózat (National Health Service – NHS) ilyen betegekkel foglalkozó munkatársainak megfelelő képzése.
A Királyi Kollégium 1540 tagjával végzett vizsgálat meglepően azt mutatta, hogy az általános vélemény szerint megfelelően képzettek ahhoz, hogy az önveszélyes pácienst felismerjék.
A teher elsősorban a rezidenseken és pszichiátriai gyakornokokon nyugszik, mivel az esetek nem munkaidő alatt szoktak előfordulni, ugyanakkor ők kevéssé képzettek az ellátásukra. Azok közül, akik önmagukat bántalmazták sokan soha nem látnak pszichiátert, úgy bocsátják el őket sürgősségi, vagy baleseti osztályokról, hogy nem tájékozódnak pszichoszociális helyzetükről, ami pedig a 2004. évi vonatkozó ajánlások szerves részét képezik.
Az önveszély a magatartás-formák széles skáláját jelenti. A jelentést készítő munkacsoport, amelynek vezetője John Alderlice volt, a bántalmazást a következőképp definiálja: „szándékos önmérgezés, vagy önbántalmazás, függetlenül a motivációtól, súlyosságtól, vagy az öngyilkossági szándéktól”. Az önbántalmazás leggyakrabban vágás, de lehet önégetés, öncsonkítás, és önakasztás vagy fojtás.
Ausztráliában, az Egyesült Királyságban és az USA-ban a megkérdezettek 5-9%-a számolt be arról, hogy önmaga ellen fordult az utolsó év folyamán. Ez az akut kórházi beutalások leggyakoribb oka, bár az önbántalmazók jó része nem kerül kórházba. Abból a kb. 170 ezer páciensből, aki önbántalmazás miatt kerül kórházba Angliában, 2/3 nő és 35 év alatti korú. Azoknál, akiknél az önbántalmazás ismételten fordul elő, magas az öngyilkosság rizikója. Bár Angliában csökken az öngyilkosságok száma, mégis évi 8/100ezer, és a harmadik leggyakoribb halálok a szív-érrendszer és a rák után.
Még ma sem igazán értjük, miért bántalmazzák emberek önmagukat. Sokan titokban teszik, és soha nem mondják el az orvosuknak. Néhányan a helyzettel való megbírkózásnak tekintik, mintegy a lelki fájdalom testivé alakításának, és az önkontroll egy fajtájának. Az idősebbek önbántalmazása mögött nagyon gyakori a valódi öngyilkosság szándéka. Minden korcsoport és minden pszichoszociális csoport érintett, de a rossz szociális-gazdasági helyzet predisponáló tényező.
Gyakoribb az önbántalmazás a mentális betegeknél, fogvatartottaknál, hontalanoknál, veterán katonáknál, öngyilkosok hátramaradottainál, és néhány etnikai és szexuális gyakorlatú csoportban. További kutatás szükséges az okok, a megelőzés lehetőségei és a terápiás stratégiák tárgyában. A következő hónapokban teszik közzé a Cochrane vizsgálatot az intervenciókról, és NICE 2011-ben adja ki a 2004. évi irányelvek megújítását.
A Királyi Társaság vizsgálatában az szerepel, hogy mit várnak e tárgyban az ellátók és az ellátottak. Az önveszélyes betegek olyan egészségügyi munkatársakra vágynak, akik empatikusak, előítélet mentesek, hajlandók őket meghallgatni és segíteni. Az önveszélyesség stigmája gyakran akadályozza a pácienseket abban, hogy megnyíljanak, mert attól félnek, hogy megbélyegzik, bezárják, vagy egyszerűen elutasítják őket. Segíthet, ha az orvos ismeri és megtanítja betegeinek a sikeres elterelési technikákat, vagy a fájdalommal való más megbirkózási módszereket. A betegek életútját nem mindig ismerik az orvosok, elsősorban a nagyon elfoglalt sürgősségi, vagy baleseti osztályokon.
Az önbántalmazók ellátása arra készteti az egészségügyi dolgozókat, hogy saját komfort-zónájukon kívül gondolkozzanak. Az orvosok haboznak néha olyanokon segíteni, akik magukat bántalmazzák, különösen, ha kevés az idejük és sok betegük várakozik. Ez gyakran meghaladja komfortérzésüket. De az önbántalmazók ugyanolyan ellátásra jogosultak, mint az infarktusosok, vagy az akut asztmás betegek. „Minden önbántalmazó betegnek joga van arra, hogy egy erre képzett klinikus tájékozódjon a bio-pszicho-szociális helyzetéről, egy pszichiáter szupervíziója mellett.” Mondta Alderdice a Lancetnek. Az NHS biztosítja a szükséges képzést és személyzetet, még a jelen szűkös viszonyok között is.
Forrás: The Lancet szerkesztőségi közleménye
The Lancet, Volume 376, Issue 9736, Page 141, 17 July 2010
http://www.thelancet.com/journals/lancet/article/PIIS0140-6736(10)61092-6/fulltext
2010. július 20.
|
